"Tudod, én sem vagyok jobb ember, mint mások,
Értek már engem is az életben csapások.
S lehet, furcsán hangzik, de a rosszért vagyok hálás,
Mert most már tudom azt, hogy minden nap egy áldás.
Hidd el, tudom milyen rettegni, és félni,
S menekülni attól, ami úgyis el fog érni.
Látni, hogy kit szeretsz, betegségben szenved,
S érezni, hogy minden összeomlik benned.
Tudod, sokszor én is nagy csodákra vártam,
S nem vettem azt észre, hogy rossz utakon jártam.
S én is pont, mint mások, fent szállnék az égben,
Ahelyett, hogy mással ott lennék a mélyben.
De hidd el, már nem bánom, ha mélybe dob az élet,
Mert bármilyen nagy bajban meglátom a szépet,
S már tudom, hogy nem fontos felhők felett lenni,
Mert bárhol lehet másért valami jót tenni.
S számomra az élet egy csoda, egy áldás.
Jó, hogy van mit ennem, s van számomra szállás.
Mert számomra már nem lesz ennél nagyobb érték,
Hisz oly sok helyt a földön pusztító az éhség.
Nem akarok többé úgy élni, mint mások,
Még akkor sem, ha érnek az életben csapások.
Szeretnék csak szívből valami jót tenni,
S e kerek nagyvilágon BOLDOG ember lenni."